A törvényen kívüliség és a művészeti piac kényszerei között:
Bakos Tamás felfedezése
Egy osztrák-magyar mese.
Robert Sommer
Az élet néha meseszerű fordulatot vesz. Bakos Tamás 1976-ban született. Tizenhárom éven keresztül élt a magyar főváros utcáin és aluljáróiban. Egy bécsi galériatulajdonost lenyűgözték alkotásai, azok minősége és terjedelme. Azóta egy hajléktalannal kevesebb él Budapesten.
Peter Weibel művész, kiállítási kurátor és elméleti ember a művészet és a médiák területén, az Osztrák Rádió és Televízió (ORF) kulturális magazinjában hangot adott véleményének, miszerint a művészek többsége a „piac cinkosa". Bakos Tamásra – a mellékutcáról érkezett festőre – ez igaz is, meg nem is.
Egyrészt cinkos, mert felfedezése óta a művészeti piaci gépezetében él, melybe bécsi barátai jóindulatúan betuszkolták. Az „istenítéséért" a következő személyek felelősek: a már régóta Bécsben élő lánytestvére, Anna, Walter Famler kiadó és az Alte Schmiede („Régi Kovácsműhely") igazgatója, valamint Benedict Onyemenam, egy afrikai származású galériatulajdonos, akinek a Herz von Afrika („Afrika Szíve") nevű, a bécsi belváros központjában lévő galériájának pincéje átmeneti alkotóműhelyként szolgált a magyar művésznek. Ha valaki megérkezik a művészeti piac pincéjébe várhatóan és szinte kötelezően bekövetkezik körülötte a felhajtás. Csupán egy kedvező prognózis elegendő volt ahhoz, hogy Bakos Tamás -névtelenségét megőrizni kívánó - pártfogóra találjon, aki a Magyarorszáról érkező vendégnek egy évig biztosított lakást Meidlingben, eladható képek ellenértékének fejében.
Kerberosz a téboly kapujánál
Ilija Trojanov
Mindent, amit nem tudunk megérteni, tébolynak nevezünk, és úgy véljük, hogy ily módon a valósághoz tudjuk kötni. Ez az „értelem" a „tébolyban", mely nem más mint, viselkedésmódunk (és terminológiánk) okozta gettósítás. Az államok létezése óta veszélyesnek minősül minden olyan egyén, aki egy feltételezhetően torz tükröt tart azok elé a konvenciók elé, melyben a fennálló rend tébolyultsága láthatóvá válik. Következésképp az ilyen egyént a perifériára kell szorítani, vagy pedig el kell különíteni.
Bakos Tamás képein sokféle seb nyomai láthatók. Mindig egy szörnyű gyász kényszerképzetével festi meg az elfojthatatlant. Egy vicsorgó, mérges tekintetű és időtlen Kerberosz gondoskodik arról, hogy a „tébolyultak" ne tudjanak a józan eszűek közé vegyülni. Születésük kínja látható a képeken.
Hacsak rájuk nézünk érezzük fájdalmukat. Akkor mekkora fájdalmat okozhattak a művésznek miközben megfestette, megrajzolta őket. Úgy tűnik, mintha a hajnal sikertelenül próbálná hívni a nappalt, mintha a nappalt fogva tartaná alkonyat. Tamás ebben a köztes fényben van otthon akkor is, ha ennek az otthonnak egy magányos otthonnak kell lennie. Ebből a köztesből vet zavart pillantásokat létünkre, amiről mi azt képzeljük, hogy értelmes, ésszerű, célirányos, megmagyarázható és érthető. Minden képével elmozdítja a határt a téboly és az értelem között.
Feltörő képvilágok
Gondolatok Bakos Tamás szokatlan és érzéki festményeiről
Martin Behr
A fehér homlok közvetlenül az orr-részben folytatódik. Az alkotó a szájat, a szemöldököt és a szem részeit sárga színnel emelte ki, íly módon szembe állítva őket a fekete hajjal és az arc zöld színű részeivel. Egy nyilvánvalóan excentrikus frizurás férfi nyíltan néz a szemünkbe, arckifejezése dinamikus ecsetvonásokkal van megfestve, a gazdag képi világból kinövő fejet foltos színköd veszi körül. A Bakos Tamás által festett portré láttán néhány dologra asszociálhatunk: egyrészt emlékeztet Arnold Schönberg zeneszerzőre, aki a festészet világában laikusnak számít, másrészt pedig azokra a mozgalmas képekre, amelyek az 1970-es évek végén kibontakozó „új német festészet" égisze alatt születtek. Ez csak egy (rém)álomkép? Egy látomás? A fantázia terméke, amely a tudatalattiból tör fel, vagy pedig a művészt körülvevő világ spontán, excentrikus átformálása?
Egy dolog biztos: Bakos Tamás alakokat rajzol és fest. Képeinek túlnyomó többségén arcok és testek jelennek meg. Hófehér arcok, amelyek gondterheltséget vagy félelmet tükröznek. Arcok, amelyek minden jel szerint beleolvadnak a környezetükbe, arcok, amelyek időnként a karikatúra szellemét árasztják, aztán pedig újra világosan felismerhetően összhangban vannak a klasszikus expresszionizmussal. Arcok, amelyek időtlennek tűnnek, amelyeken tágra tárt szemeket vázolt fel a művész. Arcok, melyek álarcot viselnek, arcok, melyek fején más alakok is jelen vannak. Ezek mind „fejszülemények”, amelyeket a 39 éves magyar alkotó vetett papírra vagy vászonra. Az anyag csak alárendelt szerepet játszik. Bakos Tamásnak nincsen szüksége kiváló minőségű, kézzel merített rajzlapokra, amelyek művészboltokban kaphatók. Minden lap, közönséges papír, minden cédula, mindegy, hogy fekete vagy fehér, minden jegyzettömbből kitépett papír vagy egy konténerből kihalászott karton művészi értékkel bír. És a festékek? Nem kell, hogy előkelőek és drágák legyenek. Éppen ellenkezőleg.
Felix de Mendelssohn
Nézd – és nézd újra!
Bakos Tamás munkáiról és világáról
Amikor elkészült a kép a mosolygó Juri Gagarinról, – Gagarin nyilvános fellépései során szüntelenül mosolygott - Bakos Tamás ránézett művére és ezt mondta: „Gagarin – egy boldog ember!“
Nem tudom Bakos mit mondhatott miután Albert Einsteint lefestette. Amikor megnéztem a róla festett képet, azt gondoltam: „Einstein – egy szomorú ember!“ De ebben a pillanatban lebilincselt Einstein tekintete. Fehér, vámpírszerű alakot láttam, amely sötét volt és vérfedte. Egy árny egy másik világból, egyidejűleg azonban egy éles elméjű, valós férfi, figyelmes és szellemes. A képben rejlő kifejezőerő és a szemek közötti eltérés az idős Freud portréira emlékeztetett, az azokban keveredő jóakaratra és a szkeptikus kétségbeesésre, mellyel Freud tekint ránk.
Előttem az a sok kép, amely mind Walter Famler lakásában sorakozik és kiállításra vár. Tekintetem egy kutya képére kalandozik és megpihen rajta. Akár az alvilág kutyája is lehetne. A félelmetes képmás ábrázata mégis csodálkozó, nyílt tekintetű, ami hajlandóságot mutat egy új tapasztalatra. Ez a festő látja a kísértetiest az emberben és az emberit az állatban, úgy mintha a tibeti buddhizmus újjászületésének bardóján ment volna keresztül. Bakos vadul és szabadon támadja meg célpontjait, ugyanakkor egészen barátságosan kutat a lényeg után. De hogyan találja meg a lényeget és hogyan ragadja meg annak tartalmát? Az anyagokkal, amiket az utcán talál. És a világgal és annak lakóival való tapasztalatából, amiket szinte kötelezően becserkész és bekeretez.
Több mint ötven évvel ezelőtt együtt éltem Hassannal, egy süketnéma férfival Tangerben egy kis házban, melynek ablakából látni lehetett az óceánt. Csak rögtönzött jelbeszéddel tudtunk egymással kommunikálni. Hassan kényszeresen festett. Vízfestéken kívül mást nem engedhetett meg magának. Egymás után töltötte meg a lapokat a vízfesték színeivel. Leginkább portrékat, arcokat hívott életre belső világából.
A szembesülés Bakos képeinek közvetlen kifejezőerejével emlékeztetett a Hassannal töltött időre, képzeletének furcsa és elérhetetlen terére, amelyben az izzó intenzitás és a kényszer párosult, hogy megmutathassa ő miként lát.
Aki ily módon látja a világot nem sorolható semmiféle katagóriába. Bakos Tamás művészete nem naív, nem art brut, nem írható valamely divat vagy iskola javára, dacosan akadémiaellenes és mindig betekintést ad a látszat mögé. Kíméletlen, de ugyanakkor érzelmes megközelítése a világnak. Valamiféle őrült bölcsesség áramlik ezekből a munkákból, ami a szemlélőt először elnyeli azután pedig felszabadítja – hagyja kimenni az utcára, hogy aztán a kutyákra és az emberekre más szemmel tudjon tekinteni. Valamint, hogy ezután a tükörben megpillantva magunkat más képet lássunk.